The Space Between Us – Közöttünk az űr & Hell and Back & A martfűi rém

Három film, nem időrendben, hanem tetszési sorban…

The Space Between Us – Közöttünk az űr

„What’s your favourite thing about Earth?”

Egyszerűen… boldoggá tett ez a film. Felszabadított, elandalított, megvidámította a szívemet, lelkemet – mosolyogtam, nevettem, sírtam miközben néztem... és piszok boldognak éreztem magam, hogy a részese lehetek. :respect:

Annyi érzés, annyi szeretet, annyi életöröm van benne, hogy azt elmondani nem lehet.

Gardner (Asa Butterfield – A leleményes Hugo) a Marson született, de minden vágya, hogy eljusson a Földre, hogy találkozhasson a neten megismert lánnyal, Tulsá-val (Britt Robertson), és hogy megtalálja az édesapját.

„- What is your favorite thing to do on Mars?

- To pretend it's Earth.”

Gardner tervét nem csak az nehezíti, hogy a világ számára ő nem is létezik, de az is, hogy csontjai a Mars jóval kisebb gravitációja alatt fejlődtek, és a Földre utazás különösen megterhelné a szervezetét.

„As much I want Earth, the Earth doesn’t want me.”

Ám nem egy romantikus, gyönyörű filmben lennénk, ha ez nem sikerülne neki… Így eljutunk Gardnerrel a Földre, és útnak indulunk, hogy megtaláljuk a szeretett lányt, és a sosem ismert apát.

Az még hagyján, hogy gyönyörűek a képek, az semmi, hogy fantasztikus a zene – de ahogy Gardner rácsodálkozik és elgyönyörködik minden dolgon a Földön, ami nekünk hétköznapi, az valami… lélekemelő.

És a gyermeki őszintesége, naiv kérdései mind-mind késként vágnak belénk, és rámutatnak arra, mennyire… hogy mennyire rosszul csinálunk valamit.

„- People don't go around saying what they feel, whenever they feel it. They have guards, and-and shields and other metaphors.

- Why?

- Because we're all messed up and scarred and trying to be something that we're not and-and if we all went around just declaring our innermost desires to the exact people we felt them for, we all end up… happy or something.”

És a két eszméletlenül szimpatikus és végtelenül szerethető fiatal utazása mellett ott van két felnőtt története is – ha nem is annyira hangsúlyosan, nem is annyira az előtérben –, akiknek nagyon-nagyon fontos Gardner élete.

Kendra (Carla Gugino)...  

...és Nathaniel (Gary Oldman).

Azt hiszem, az Oscar után már megengedhetem magamnak: szerintem Gary Oldman itt sokkal jobb, sokkal emberibb alakítást nyújt, mint a Darkest Hour-ban. :leborul:

„- What was she like? My mother.

- She was fearless She was kind and she just... seemed so invincible. And she'd make me wanna give up living when she died.”

…olyan piszokul ritka, hogy egy film után azt érezzem, hogy a keblemre akarom ölelni a Világot…

…hogy futni akarok, nevetni, sírni… arcomat a fűbe fúrni… tengerbe ugrani… vagy csak ülni, hátamat egy fának vetve, és a felkelő Napot bámulni… vagy széttárt karral az esőbe tartani az arcomat…

…és közben arra gondolni, hogy élni jó. Hogy élni szép.

…

Ritka gyöngyszem a The Space Between Us… páratlanul ritka. :amazing: :leborul:

„- What's your favorite thing about Earth?

- You are, Gardner.”

Hell & Back

Megint észrevettem, hogy egy stop-motion finomság valahogy kimaradt az életemből, és gyorsan ráraboltam. És hogy ezt milyen jól tettem! :-DDD

Két barát lemegy/elmegy a Pokolba, hogy megmentsék/visszahozzák a barátjukat – és ebből egy nagyon jópofa marhaság keveredik ki. :-)))

Oké, a Sátán (Bob Odenkirk – Better Caul Saul) mindig is egy „hálás” karakter volt, akit/amit életre kelteni egy folyamatos humorforrás – és ez itt sincs másként. :-)))

Akadnak azért gyengébb… hm… „élcek” is, de a főcsapás határozottan humoros és jópofa.

És amikor bejön a képbe Orpheus (Danny McBride), azonnal magasabb fordulatszámba váltunk – minden téren. :-)))

Marha jók a benne felcsendülő zenék is, mint pl. „The Sonic – Be a Woman” száma. :sör:

A „Morning Wood” dallal pedig egyszerre sikerül megröhögtetnie, zavarba ejtenie és elképesztenie – elvileg Danny McBride énekli. És bitang jó(l). :sör: :-)))

Nagyon jópofa marhaság a Hell & Back: nekem pimaszul bejött. :sör: :-)))

A martfűi rém

…

Azt hiszem… vannak olyan filmek… amiket nem kéne leforgatni.

Mert vannak olyan megtörtént események, amiket nem kellene filmvászonra vinni.

Úgy gondolom, van olyan borzalmas esemény, aminek a filmfeldolgozása ad valamit az egyszeri nézőnek. Tanulságot, kiutat, üzenetet, példát, útmutatást.

Az a film, ami nem ad mást, csak nyersen és zsigerien bemutatja az emberi ocsmányság legalját, szerintem… nem tesz jót senkivel és semmivel.

A lealjasodás ebben a filmben nem csak a gyilkos, hanem a törvény, a bűnüldözés oldalán is megmutatkozik… és néha nem tudod, hogy melyik az undorítóbb…

Ez pedig borzalmas. Akkor is, ha AKKOR és OTT ilyen világ volt, hogy AKKOR és OTT ez éppen így történt.

Több hetes megfojtott, megcsonkított vizihullák boncolását és vizsgálatát mutogatni pedig szerintem már horrorfilm kategória. Akkor is, ha… Már mondtam.

A zsigeri iszony kiváltására törekedni viszonylag könnyű, de… hm… elég sekélyes vállalkozás, azt hiszem.

Egy régi, taszító, undorító világ, ocsmány, emberi mivoltából kifordult szegmensét villantotta fel elénk ez az alkotás.

De én ettől biztosan nem lettem se jobb, se több.

…úgy éreztem magam tőle, mint akinek iszappal tömik tele száját, aztán belenyomják a fejét a posványos mocsárba…

Nem hiszem, hogy erre a filmre szükségünk volt.

Jobb volt nélküle a Világ – még akkor is, ha AKKOR és OTT ez pont ugyanígy történt.

…