Hacksaw Ridge – A fegyvertelen katona

„Lord, please help me get one more!”

…ha csak egy filmet néztél meg tavaly: remélem, ez volt az.

…ha csak egy filmet nézel meg idén: ez legyen az.

Talán önmagában ennyi is elég lenne/lehetne a Hacksaw Ridge-ről… de azért még mondok róla pár szót. :sör:

1998-ban a Saving Private Ryan bemutatójánál a II. világháborús veteránok kijelentették, hogy döbbenetesen adja vissza a film a partraszállás iszonyatát.

Tartok tőle, hogy már nem sok veterán élte meg a Hacksaw Ridge bemutatóját – de bocsássatok meg a feltételezésért: azt gondolom, hogy ugyanezt mondták volna erről a filmről is.

Olyan brutális, zsigeri a harcok bemutatása, olyan iszonyú és halálos benne a csatatér káosza, hogy az ember szinte elfelejt levegőt venni…

…aztán azt veszem észre, hogy folyton-folyvást elhomályosodik a tekintetem… biztosan csak belement valami…

A film első 25 perce – bár már itt-ott megvillan benne a sötétség… – az ifjonti lelkesültségről szól. És gyönyörű.

A második 25 perce a megaláztatásé, a vesszőfutásé, a próbatételé. Ami lélekbe, húsba vág.

A harmadik és a negyedik 25 percek pedig a háború pokláé. Amiben mégis ott az emberség, és a megrendíthetetlen Hit.

Az ember egyszerre nézi iszonyodva… csodálva… és irigykedve. Mert tudod… hogyha fáj is ez, legbelül… hogy te erre soha nem lettél volna képes. Hogy a golyók süvítésében, a bombák robbanásában, a sebesültek fájdalomkiáltásaiban, a halálsikolyok közepette gyorsabban olvadt volna el a „hited”, mint hógolyó a pokolban…

De szerencsére nem te voltál ott, hanem Desmond Doss. :megarespect:

„Have I been prideful? Maybe I am prideful. But I don't know how I'm going to live with myself if I don't stay true to what I believe.”

Én nem sokra tartottam eddig Andrew Garfieldet – de olyan hiteles volt Desmond Doss-ként, hogy köpni-nyelni nem tudtam… (Eredeti hanggal érdemes nézni a filmet, hogy halljuk az ő jellegzetes intonálását.) :respect:

Vince Vaughn a szememben egy közepes… vagy annál rosszabb :-P… komikus szintjén állt. Most meg olyan remek, mint Sergeant Howell, hogy el sem tudnám képzelni a filmet nélküle. :respect:

Hugo Weaving pedig a Gyűrűk Ura óta egyre jobb és jobb filmekben játszik – és egyre jobb és a jobb minden egyes alakítása. :respect:

Mel Gibson meg… hát, én nem is tudom… nagyon jó színésznek tartom – de _eszméletlenül jó rendező_. :leborul:

Egészen elképesztően, döbbenetesen egyben van ez a film. Valami hihetetlenül jó. :megarespect:

…és vastagon ég a pofámon a bőr azért, mert decemberben arra a semmirevaló SW filmre mentem el moziba, nem pedig a Hacksaw Ridge-re… :shameonme: :-(((

Ti ne kövessetek el ilyen fatális baklövést, Testvéreim az Úrban.

Desmond Doss

(1919-2006)

„Please, help me get one more. One more. Help me get one more.

One more.”

Kubo and the Two Strings – Kubo és a varázshúrok

„Ha pislognod kell, most pislogj!”

…napokig nem ment (…megy…) ki a fejemből ez a mondat, ami a film tételmondata. Kubo mindig ezzel kezdi a varázslatos meséjét – és szinte a lelkemből beszél, mert én is arra vágyom (íróként, mesélőként), hogy ilyen teljes önátadásra, ilyen emberfeletti odafigyelésre tudjam késztetni történeteimmel az embereket.

„Ha pislognod kell, most pislogj!”

„A teljes figyelmedre szükségem van, a teljes odaadásodra, teljes szellemedre – én kevesebb leszek, a történetem kevesebb lesz, ha a mesém alatt nem fordulsz felém az egész személyiségeddel… de a legtöbbet mégis lehet, hogy te fogod veszíteni, ha nem így teszel.”

Én valahogy így fordítanám le magamnak ezt a felszólítást: de mennyivel „élesebb” is röviden, nem?!

:respect:

Egyszerűen nem tudom nem a keblemre ölelni azt a rajz- és bábfilm tendenciát, ami mostanában egyre gyakrabban, és egyre szerethetőbben felüti a fejét a filmgyártásban: hogy merjünk mélyebb érzelmeket, megrendítő, elgondolkodtató dolgokat is elmesélni, megpendíteni.

Hogy ne csak a könnyű (oké, azért _annyira_ nem könnyű, tudjuk), gyermeki szórakoztatás felé forduljunk, hanem merjünk mondani a gyerekeknek is örökérvényű, komoly dolgokat, amik… akár… még meg is rendíthetik őket. De ha sikerül őket megindítani… attól lesznek csodálatos felnőttek, valódi Emberek. Szvsz.

:leborul:

Ha jól tévedek, a 2009-es „Up – Fel!” volt az első, aki először próbált, mert emberi drámát vinni a mesébe. :sör: Aztán jött a 2010-es „Toy Story 3.”, amin elakadt a szó. És még ugyanabban az évben a „How to Train Your Dragon”… Aztán 2011-ben a „Kung Fu Panda 2.”… 2012-ben a „ParaNorman”... 2014-ben a „How to Train Your Dragon 2.”… És így jutottunk el a 2016-os Kubo-hoz. Gyönyörű sor ez. Szemet-szívet-lelket gyönyörködtető. :respect: :leborul:

És az ember egyszerre lágyul el, örül tiszta szívből, és lesz marha büszke a Készítőkre, hogy nem nézik egybites fafejnek sem őt, sem a gyerekét – hanem megtisztelik azzal, hogy a könnyed műfaj keretein belül komolyan szólnak hozzá. Nem lehetünk ezért elég hálásak. :respect:

Valami hülye apropóból :gyagya: csak minden második LAIKA filmet néztem meg eddig. A 2009-es „Coraline”-t kihagytam :meaculpa:, a 2012-es „ParaNorman”-t megnéztem és nagyon tetszett, a 2014-es „The Boxtrolls”-t kihagytam :meaculpa:, és a 2016-os „Kubo and the Two Strings”-t megnéztem és nagyon tetszett…

Tiszta gyagya vagyok, nem…?! :eeekkk: :-P :-S

…és még van pofám blogot írni. :-/// Na, mindegy. :-P :-)

Lényeg a lényeg: már a ParaNorman is nem kicsit ment bele emberi erkölcsbe és moralitásba – miközben tudott mellette piszok ijesztő, és marha vicces is lenni. :-D

A „Kubo” nem ad ennyi feloldást, a gegek minimálisak – és a saját nagyapjával szemben(!!!) az életéért futó/harcoló Kubo története olyan feszesen tart minket, mint a megfeszített húr az íjat.

„Előre szólok: ha mással babrálsz, másfelé nézel, ha egy sort is elfelejtesz a meséből, akár egy pillanatra, akkor a hős biztosan odavész.”

A Kubo-nak már a felütése is minimum brutális: a csecsemő Kubót anyja menekíti a nagyapja elől, aki már kitépte/megszerezte a gyermek fél szemét(!!!), és az anya, meg a kicsi csak azért tudtak egyáltalán megszökni, mert a szamuráj apja, és teljes serege harcba szálltak, és feláldozták magukat azért, hogy ők megmenekülhessenek.

Kubót anyja boszorkány nővérei még most is üldözik: anyját meg akarják ölni, Kubót pedig el akarják vinni a nagyapjának, hogy az kiszedhesse a másik szemét is. (!!!) :eeekkk: :-OOO

Nem az az „átlagos, könnyed, gyerekbabusgatós” felütés, igaz…?!

Kubo folyamatos bujkálása során csak abban reménykedhet, hogyha megszerzi a mágikus fegyverzetet: „A Kard, mi törhetetlen. A Mellvért, ami áthatolhatatlan. A Sisak, mi sebezhetetlen.”.

…aztán (anélkül, hogy szerteszanaszéjjel spoilerezném az egészet) a végén kiderül, hogy egyáltalán nem ezekre van szüksége…

…és hogy a főgonosz Holdkirályt sem legyőzni, vagy elpusztítani kell.

„Te vagy a legkedvesebb, legédesebb ember, aki valaha a faluban élt.”

Kubo egyébként egy olyan fantasztikusra sikeredett karakter, hogy egész egyszerűen párját ritkítja. :respect:

Ebben pedig óriási, elévülhetetlen szerepe van a magyar hangjának, Pál Dániel Máténak :respect: aki konkrétan életre kelti a főhőst, és annyira árnyaltan, finoman, érzéssel és átéléssel tudja érzékeltetni egy-egy hangulatát, hogy az én szememben a magyar szinkronszínészek legjobbjai közé írta magát azonnal. :leborul: Köszönet érte. :sör: … izé… :málnaszörp: :-)

„És ez még a legkevesebb.”

És a Zene…!

Amikor Kubo a szamiszenjén (samisenjén, shamisenjén – ahogy tetszik) játszik, képes elandalítani – képes hatalmat sugározni – képes erőt demonstrálni – és képes megindítani. Fantasztikus, ahogy a három húros hangszer zenéje kiegészíti, kerekké, többé teszi a történéseket. :respect:

De nem csak a három húros hangszeré az érdem: a film végét azóta, amióta először láttam… már nem is tudom, hogy hányszor néztem meg újra. És újra. És megint.

Az ott hallható zene minden alkalommal kifacsarja a szívemet…

…

Fantasztikus, feledhetetlen, retinába, dobhártyába, szívbe-lélekbe égő mese lett a Kubo. :leborul:

Köszönet érte, Laika! :megarespect:

„Ha pislognod kell, most pislogj!”

I Am a Hero & Killers

Bepróbáltam két keménynek (brutálisnak) ígérkező filmet, de nem vagyok maradéktalanul elégedett… sőt. :-/

I Am a Hero

„A japánok válasza a „Train to Busan”-ra” – olvastam róla. Nos, ha ez igaz, akkor már a „Train to Busan”-ra sem vagyok annyira kíváncsi – bár eddig rajta volt a listámon. :-P

Nem mintha tele lenne a hócipőm a zombis filmekkel: mert igen, rengeteg van a palettán, de kénytelen vagyok beismerni, hogy nekem bejönnek („guilty pleasure”), szóval, tőlem mindig jöhet a következő.

De ez megint csak a felszínt karcolgatta abban az értelemben, hogy „próbálok valami új színt vinni a szcénába” – de a vége az lettem, hogy „jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is”. :-P

Nem, egyáltalán nem keltem fel előle úgy, hogy „na ugye! ezt is tökre megérte leforgatni zombi-témában!”. :-/

Voltak benne jó ötletek (több fajta zombi típus), de alapjában véve itt is gyorsan „beszorultunk” egy fixa helyszínre (ráadásul a lényeges eseményekkel a föld alá, szóval… jócskán spóroltunk a külső felvételekkel, és akár Nagykáta-alsón is forgathattak volna – ennyit a „Fuji hegyre kell felmenni” alapfelvetésről… :-PPP ).

A „félig zombi” :eeekkk: lány is érdekes lett volna, de a gyors felütés után nagyon hamar átment „cipelt holt teherbe”, és csak biodíszletként funkcionált. :-///

A geek, manga rajzoló-segéd főhős szerencsétlenkedései és személyes tragédiája (rajzoló karrierjének gyors és csúfos megfeneklése…) nem segítettek sokat azon, hogy azonosulni tudjunk vele – szimpatikusnak meg annyira találtuk, hogy max. sajnáltuk a nyomorultat. :-(

A végén a magányos „stand off”-ja pedig bármennyire is heroikus volt a maga nemében, valahogy mégis amolyan suta agyaggalamb lövészet érzetét keltette, ahol a lőszer mennyisége számít leginkább… :-///

Aki szeretne megnézni minden zombi(s) filmet, az bátran ugorjon neki – de a többieknek nem kell feltétlenül időt és energiát szánni rá.

Killers

Úgy került az utamba, hogy láttam a neten az új Iko Uwais film trailerét: Headshot. (Premier: március :sör: )

És ott olvastam, hogy „From the Directors of ’Killers’” – gondoltam, amíg eljön a március, legalább bepótolom ezt a „hivatkozási alap” Killers-t…

Nos, a „The Mo Brothers” – Kimo Stamboel és Timo Tjahjanto – egyelőre nem kápráztatott el, hogy úgy mondjam… pedig valami „oldalágon” (special thanks) volt közük a „The Raid”-hez is.

A Killers-ben adott nekünk egy elmebeteg sorozatgyilkos, aki mindig felpakolja az aktuális undormány tettét a netre, és élvezettel nézi, ahogy nő a kattintás szám. (Kedves mai téma… :-PPP)

Van egy fusztrált újságírónk, aki szintén nézegeti a gyilkosságok videóit, majd egy adott helyzetbe kerülve rájön, hogy ő is videózhatna hasonlókat – de persze ő a „jó” oldalról közelítené meg, azaz olyanokat ölne meg nyilvánosság előtt, akik megérdemlik.

Persze, az elmebeteg azonnal meglátja, felismeri és megtalálja a „copy-cat”-et, és „patronálni” kezdi.

Hááát… legalábbis ebből kellene kisülni valaminek, ami épülésünkre szolgál – de ez rohadtul nem jön össze neki. :-PPP

Az elmebeteg (profi) sorozatgyilkos rohadt ijesztő és undorító – a „_jó_” copy cat pedig akkora balek pancser, hogy a fal adja a másikat. Pont olyan, ahogy ezen a képen kinéz.

Nincs kiért szorítani.

Az áldozatok meg olyanok, mint a vágóhídra terelt birkák – sőt, a „főáldozat-jelölt” még csak nem is teljesen tiszta és ártatlan… Szóval, vele/velük sem lehet nagyon együttérezni.

Én igazából azt vártam végig, hogy legyen végre vége ennek a borzalomnak – nem úgy, hogy annyira rossz a film, hanem annyira borzalmas, annyira undorító és aljas, annyira ocsmány az, amit taglal… nagyon sokszor sokkoló, brutális képekkel. :-OOO

A vége pedig… igazából nem is lehetett más, mint ami lett. :-///

Ha ez a „The Mo Brothers” (eddigi) legjobbja, akkor valahogy… alább szálltak a várakozásaim a „Headshot”-tal kapcsolatosan is. :-///

Белый тигр – White Tiger & I Am Not a Serial Killer

Hm…

Белый тигр – White Tiger

„I hear tanks. All tanks talk, only no one hears them, but I hear them. And they, when the shells are flying at them, they warn me, and I get out of the way of the shells. That’s how they help me. They want me to live.  And they want me to burn that „White Tiger”. To exact vengeance.”

Ilyen az, amikor ráharap az ember egy témára. :-)

Megint egy orosz, II. világháborús film, igaz, ez még 2012-ből.

Egy szinte(?!) a halálból visszajött tankvezető/tankparancsnok (Aleksey Vertkov) a titokzatos, misztikus, pusztító német tank, a „Белый тигр”, a „White Tiger” nyomába ered.

És hogy miért írtam úgy, hogy „szinte(?!)”? Ez (lenne) a film sava-borsa-(borscsa ;-) ): a misztikum, a fantasy – de sajnos annyira nem bátor a rendező, hogy két lábbal rá merjen állni erre a misztikus/fantasy talajra. Ebben nyilván közrejátszanak régi beidegződések, a hagyománytisztelet, esetleg „felsőbb nyomás” – pedig azt mondom, a misztikum, a fantasy tette/tehette volna igazán unikummá ezt a filmet.

Így is marha érdekesnek találtam – de nem tudott (mert) igazán nagy lenni. :-/ Kár érte. :-(

Mert a német tank brutális tűzerejű, szinte sorozatlövésre képes, olyan ormótlan, több tonnás súlya, és ezer lóerős motorja ellenére majdnem hangtalanul közlekedik az erdőben, mint egy modern gépjármű, és a csata végén képes visszavonulni a mocsárba – ami annyira nonszensz, hogy az orosz katonák nem hisznek az egyértelmű nyomoknak sem.

Az „újjászületett” tankvezető nem emlékszik a nevére, ezért felveszi a Naydenov („megtalált”) nevet, és újra szolgálatra jelentkezik: pont kapóra jön Fedotov őrnagynak (Vitaly Kishchenko), akit éppen ekkor állítanak rá a „Белый тигр” témára, és egy különleges tankkal, elit legénységgel indul a legenda nyomába.

Ahogy halad előre a történet, egyre több derül ki számunkra a titokzatos német tankról: például az, hogy tényleg létezik – hihetetlen harci képességei vannak – és hogy a német hadvezetés sem tud róla semmit…!

Naydenov egy csöndes őrült benyomását kelti mindenkiben: kivéve a tank legénységét, és Fedotov őrnagyot.

A film legnagyobb pillanatai azok, amikor Naydenov „beszél” a tankokkal, vagy amikor a (szent?) küldetéséről beszél a parancsnokának.

„Until I finish him off, the war isn’t finished Comrade Colonel. He’s waiting. He is. He’ll wait twenty years, fifty, maybe a hundred. And then he’ll crawl out. He must be destroyed.”

És ekkor érezzük, érezhetjük, hogy ez a film jóval többről szól(hatna), mint tankvadászat, tankcsata.

De nem mer a rendező teljes mellszélességgel elköteleződni ebbe az irányba… :-/

Aztán jön a német kapituláció hivatalos aláírásának bemutatása: amit döbbenten lestem, annyira nem illett sem a film dramaturgiájába, se a miliőjébe. Mint egy idegen test ékelődik a filmbe. :-///

És utána meg jön az a jelenet, ami felteszi/feltehetné a koronát az i-re, vagy pontot a történetre. ;-)

Hitler monológot folytat egy hatalmas, díszes teremben, ahol egy árnyékba rejtező, mefisztói alak a hallgatósága:

„We’ve know each other too well for too long, too much ties us together.”

És ez újfent megerősít minket, egyszeri nézőket abban, hogy többről volt/van itt szó, mint az oroszok és a németek háborúja… és visszamenőleg is átértékelünk mindent. :sör:

Marha jó misztikus-fantasy világháborús film lehetett volna: de így (főleg a kapituláció részletes bemutatásával…! :-/ ) eléggé csapongó, bizonytalan alkotás lett, ami nem tudja/tudta eldönteni, hogy műfajilag hová is tartozzon.

Ám én, misztika és fantasy rajongó azt mondom: számomra így is megérte ez a bátortalan – mégis valahol bátor műfaji kísérlet. :thumbsup:

I Am Not a Serial Killer

Igazából nem volt ez rossz film – de mégis legszívesebben két (három…) lépést elhátrálnék tőle, és tagadólag a fejemet ráznám: „nem, én ezt a fickót/fikciót/filmet nem is ismerem! soha nem láttam”.

:-S :-/ :-P

Fura olyan alkotást nézni, amiben semmivel és senkivel nem tudok azonosulni, senkiért nem tudok szorítani – de legalább közben elmerülhetek a széttrancsírozott emberi testek látványában :-OOO és megnézhetem, hogy a halottasházban hogyan folyik a munka. A maga elég durva valójában…

:eeekkk:

A szociopata, gyilkossági vággyal/vágyakkal birkózó, különc tinédzser, akinek a családja közben temetkezési vállalkozó, és a saját családi házuk pincéjében készítik elő a temetésre az elhunytakat – amiben a fiú elkerekedett, izgatott (örömöt lelő…?!) szemekkel nézi a holt tetemekkel folyó „munkát” – és ki is veszi a részét belőle.

Félre ne értsétek: nekem anno nagy kedvencem volt a „Six Feet Under” – de ez a film nemhogy kicsapta a biztosítékot, hanem első pillanattól rákönyökölt a villogó fénnyel egybekötött szirénára, és azt a végéig csutkára nyomta. :-PPP

Szóval, a temetkezési vállalkozó (sorozat)gyilkossági hajlamokat dédelgető fura fia felfedezi, hogy a városában tényleg van egy sorozatgyilkos, aki… vagy inkább _ami_... megteszi azt, amiről ő csak álmodni mer.

És naná, hogy rá is jön, ki az – és naná, hogy figyelni kezdi, majd jelzi neki azt, hogy „Tudom, mi vagy”, és izgatottan várja a reakciót. A hülyéje. :-P

Lehetne ebből egy izgalmas macska-egér játék, vagy brutális thriller, vagy pusztán egy lelki válság, hogy „csakazértse legyek olyan, mint te”… vagy éppen „én még jobb leszek ebben, mint te”. :-PPP

Olyan semmilyen lesz az egész – szerintem. :-/

És a végére hiába jutunk el oda, hogy „egy Szörny is lehet szerelmes, ami… valahol… jobbá teheti”, én már addigra régen megcsömörlöttem a trancsírtól és a nyomorult szociopata kölyök hülyeségeitől.

…igazából, csak Christopher Lloyd-ot sajnálom, hogy ilyenekben kell(?!) játszania a megélhetésért 78 évesen. :-///

Nem ajánlom igazából senkinek – pedig a poszter, amit először láttam róla, nagyon tetszett.

Trollhunters s01

Kezdem azzal, hogy nem szeretem a 11-13 résznél hosszabb sorozatokat, olyannyira, hogy egy ideje bele sem kezdek ilyenekbe – mert rétestészta, meg „a végtelenbe, és tovább!”, valamint „gittrágás orrvérzésig” érzésem van velük kapcsolatban. :-PPP

A Trollhunters 26 részes – és ezt előre tudtam… :-PPP

Valamint láttam előzetesen, ugye, a trailert és a rajzokat, és ezektől… hogy úgy mondjam: „nem voltam elalélva”. :-PPP

Mégis, mindezek ellenére belevágtam a sorozatba – és marhára nem bántam meg! :thumbsup: :sör:

Sőt, bevallom, nagyon megszerettem ezt a szériát, és most, hogy a végére értem, itt állok, megfürödve, elveszetten, mint akitől elvették a kedvenc játékát, és bánatos kutyaszemekkel bámulok, hogy hozzák/adják vissza, hogy legyen második évad: mert _kell_, hogy legyen. :ihopeso: :fingerscross:

Kezdem azokkal, akiket _igazán_ megszerettem a Trollhunters-ben: és kénytelen vagyok magamnak is beismerni, hogy (szerintem) egészen másokat szerettem meg, mint akiket (elvileg) „kellett volna”. :-S

AAARRRGGHH!!! (igen, ő egy karakter! :-) ) – Fred Tatasciore szólaltatta meg ezt a hatalmas Krubera Trollt, aki régen a Darklans urának, Gunmarnak volt az egyik legfélelmetesebb vezére, ám csatlakozott a jó trollokhoz, és szándékosan kerülve a fizikai konfliktusokat, mára pacifistának nevezi/tartja magát. Imádtam ezt a szűkszavú, kedves behemótot – akiről menet közben kiderül, hogy régebben egyáltalán nem volt „kedves”… –, aki a maga szeretnivaló, bumfordi módján segíti a jó trollokat és az emberi hősöket. És szerencsére akadnak olyan alkalmak a történetben, amikor kénytelen levetkőzni pacifizmusát, és hatalmas erejét hadba állítja a jók érdekében.

Ő volt az egyetlen, aki miatt el is érzékenyültem a sorozatot nézve… „Wingman.”

NotEnrique (igen, ő is egy karakter! :-D ) – Jimmie Wood hangján szólal meg, és fantasztikus, hogy az idő előrehaladtával mennyit változik a karaktere, és hogyan változtak az én érzéseim is az irányába.

Most azt mondom, hogy nekem AAARRRGGHH!!! után ő volt a második kedvenc karakterem: „Keep your hands off my sister!”. :-DDD

Gnome Chompsky – óóó… :-DDD nem is szerepelt talán csak pár epizódban (3-4? max…), de nagyon bírtam ezt a kis gnómot, ha megnézitek a sorit, talán ti is tudni fogjátok, miért… :sör:

Őket bírtam a „Jó” oldalról (igen, _ember_ egy sincs köztük… ez van, Testvéreim az Úrban, de erről majd később), és most elmondom, kik voltak „jók” a „Rossz” oldalról…

Walter Strickler – Jonathan Hyde félelmetesen kimért, jeges, de mégis… valahogy mindig fenyegető hangján szólalt meg. Rohadt jó volt. :respect: Igazából, ha jobban belegondolunk, hiába voltak a sorozatban bitang fenyegető trollok (Bular, Gunmar) mégis Strickler volt a főintrikus, a főkavarnok, az ő húzásai lökték előre mindig a történetet. Bular és Gunmar csak fenyegetően ordítoztak, és csapkodtak, mint a felbőszült hegyi gorilla, addig Strickler olyan volt, mint a csörgőkígyó… ami, ha akarja, simán halálra marja a brutális gorillákat is… Karakterének fejlődése pedig a legszebb, legérdekesebb volt mindenki közül. Esküszöm, várom, hogy a második évadban is felbukkanjon, annyira érdemes/értékes karakter. :respect:

Angor Rot – troll mágus és bérgyilkos: mint aki egy egyiptomi piramisból lépett elő, lángoló szemű, félig rothadó múmiaként. Már a megjelenése durván besza… besza… szóval, elég ijesztő, hogy úgy mondjam :-) , de ráadásul Ike Amadi olyan hangot kelti „életre”, hogy a vér megfagy az ember ereiben.

100x fenyegetőbb ő is, mint Bular és Gunmar együtt, olyan, aki képes lenne a akár a világot is uralni.

Strickler mellett ő volt az igazi ellenfele a trollvadászoknak, aki tétet, súlyt adott a történéseknek.  :sör:

 

…és igen, vannak, akik sok képernyő időt kapnak, fontos kártyák vannak nekik leosztva: mégis sokkal súlytalanabbak, mint a fent felsoroltak. :-/

Bular, Gunmar, Draal, Kanjigar: fafejű, gyakorlatilag egybites, brutál harcosok, akiktől félni kellene – de mivel csak az „üsd, vágd, nem apád!” szinten vegetálnak, így félelmetességük az idő előrehaladtával elillan. Veszélyesek, persze, mint ahogy egy rinocérosz is az – de azért a megvadult rinónál vannak sokkal veszélyesebb gyilkosok is a szavannán, ugye…?! :-P

Én általában nagyon is bírom a kigyúrt, izomagyú (v)erőlegényeket, de ezek inkább idegesítettek. :-/

Jim, Claire és Toby – hááát… igen. :-/

Nekem túl „sablon-iskolás” volt a személyiségük: az entellektüel Főhős, a vicces sidekick, és a menő jócsaj – akik egy osztályba járnak (egymással is akarnak járni), közös színielőadáson vesznek részt, együtt mennek táncmulatságra, és az iskolai „bully” is kipécézi őket.

Nem. Nekem nem voltak a karaktereik túl érdekesek, vagy emlékezetesek – szerencsére, irritálóba sem váltottak át, így maradt nézhető a sorozat.

Valójában, az összes emberi (és nem bőreváltó…) karakter egy-egy sablon, egy-egy klisé volt, akik a „futottak még” kategóriába sorolódtak be nálam. És amikor nem szerepelt troll, gnóm, bőreváltó, pixie, vagy valami mágikus lény, az a rész igazából… érdektelen volt. :-/ Az ilyen jelenetek általában az iskolában, vagy Jim otthonában játszódtak: és bármelyik sablon tinifilmben történhettek volna. :-/

Szerencsére, az idő előrehaladtával egyre gyakrabban és egyre többször „folynak bele” a mágikus lények az ilyen unalmasan hétköznapi helyekbe/helyzetekbe is, és (végre) feldobják, megfejelik azokat. :sör:

És természetesen nem feledkezem meg arról, hogy Jim-et a tragikusan fiatalon eltávozott Anton Yelchin szólaltatta meg, amiről az egész évad alatt nem tud az ember elfeledkezni – aki egy kicsit is szerette Anton Yelchint. :respect: RIP:

…

A 26 epizód között akadtak „filler” és „bottle” részek is, amik ennek ellenére sem csapkodták a biztosítékomat – ellenben voltak olyan döbbenetesen erős epizódok is, hogy az ember csak pislogott. :eeekkk: :respect:

(Érdekességként elmondom, hogy volt, amikor egy napon néztem meg a The Magicians s01e03-at és a Trollhunters s01e23-at – és a trollvadászok úgy mosták le a varázslóiskolásokat a színről, hogy csak úgy nyekkentek… :-/ :-) )

Nagyon jó kis sorozat volt a Trollhunters – igaz, nekem szerintem nem azok adták el, akinek ez a szerep (elvileg) ki volt osztva… –, és mivel remek cliffhangerrel ért véget, én nagyon várnám a folytatást. :sör: