2015. augusztus 26., szerda

The Best Exotic Marigold Hotel & Avengers: Age of Ultron



Tudjátok, ezt lehet olyannak tartani, mint amikor azt mondjuk, hogy „ha süt a nap, az a baj; ha esik az eső, az a baj”… Szóval, mint amikor valakinek semmi sem jó. :-P

De szvsz ez nem teljesen így van, mert azért szokott nekem bejönni film – de ez a kettő, amikről most fogok pár szóban megemlékezni, hiába származnak a filmgyártás két szinte ellentétes végéről, mégis mindkettő túllőtt a célon, és a ló ellentétes oldalán a földre esett, azaz szépen kicsapták a tűréshatárom biztosítékát. :-PPP :-///

Hja, és szokásomtól eltérően nem írom le a magyar forgalmazói címüket. Teljesen felesleges. :-P


The Best Exotic Marigold Hotel
 

Én szeretem, amikor valaki megnyugvást talál, valaki révbe ér, szeretem a „happy end”-et, szeretem a szépet, a jót, a kedveset – és szeretem a remek angol színészeket: Judi Dench, Bill Nighy, Maggie Smith, Tom Wilkinson. :sör: :respect:

De ez a film mégis megakadt a torkomon. :-///

Én értem és hiszem, hogy milyen jó, amikor minden jóra fordul, amikor magányos nyugdíjasok életük végén (ismét) rátalálnak a szerelemre, az örömre, önmaguk megvalósítására – és közben egy(-két) fiatal közben beteljesítheti az álmát.

…ám ahogy ez itt megvalósult, az már szirupos, geil, negédes. :-///

Nem tudok, de nem is akarok ennél többet írni erről a filmről: nekem már sok(k) volt benne a jóság, a szépség, a megvalósult álom, a beteljesülés, az örömködés – valamint India, és az indiai emberek bemutatása is egészen kellemes, karikaturisztikusan leegyszerűsített, szürke sablonokból kivágott, hamisítatlan giccsparádé lett. :-///

Akinek ez kell: vegye-vigye, nagykanállal egye!

Én meg inkább nem kérek belőle, köszönöm. :-P


Avengers: Age of Ultron
 

Szeretnék köszönetet nyilvánítani.

Köszönöm, Iron Man, köszönöm, Amerika Kapitány, köszönöm Hulk, köszönöm Thor.

Köszönöm – elég volt. :thumbsdown:

Sosem értétek el az X-Men: Days of Future Past mélységét, és biztos vagyok abban, hogy már nem is fogjátok.

Csak egyre sekélyesebbek lesztek. :-PPP

Semmiről nem szóltok, csak a pusztításról, a nyers erőről, a rombolásról – az igazi esztelen, eszetlen, céltalan, üres, megalomán rombolásról.

És hogy ti vagytok az „überUSA szuperhírók”, akikkel szemben nem állhat meg a világegyetem, de talán maga a Jó Isten sem. :-PPP

Valaki azt írta erről az ultronos lufiblődliről, hogy ennek „mélysége van”.

Nem tudom cáfolni: mert való igaz, egy pocsolyának is van _mélysége_. Esetenként két és fél, olykor három centi is. És az alján sár. Ami felkavarodik, ha belelépsz. És ha belelépsz, akkor szitkozódsz, és nem győzöd utána letörölni a cipődet, kimosni a zoknidat. Hogy megszabadulj az emlékétől is.

Igen, kábé ilyen _mélysége_ van. :-PPP

Szóval, köszönöm, lányok, fiúk, robotpáncél, zöld monszta, frizbipajzs, bumeráng kalapács.

Köszönöm, hogy annyi bevételt hoztatok a stúdiónak, hogy eljöhetett közénk a Guardians of the Galaxy. :sör:

Köszönöm, hogy lehetővé tettétek ezt – azt hiszem, ez a legtöbb és legjobb, amit el lehet rólatok mondani. Ez volt az egyetlen értelmetek. :-P

Most már pedig szépen eltűnhetnétek a bal fenéken. Szépen, csöndesen.

Emléketeket megőrizzük. Gyermekeinket óvni fogjuk a filmjeitektől.

És a Világ megmenekül.
:applause:
:thumbsdown:

2015. augusztus 19., szerda

Cruel & Unusual




Itt az általam idén látott filmek közül a második legjobb. :sör:

Ha nem ebben az évben láttam volna a feledhetetlen „Mandariinid – Mandarinok” című alkotást, akkor a „Cruel & Unusual” lenne az idei év legjobbja – de így _”csak”_ a második legjobb. :respect:

(Már túl sokszor írtam le azt a szót, hogy „legjobb”?! Szerintem meg nem elégszer! :-) )

Istenem, mekkora ritka gyöngyszemet is találtam… :leborul:

Hol is kezdjem az áradozást…?! ;-)

Messziről indítok: talán emlékeztek (…tuti, hogy nem :-P… ;-)…), hogy írtam egyszer egy 1998-as, emlékezetes és szerethető japán filmről: „Wandafuru raifu – After Life – Túlvilág”. Ebben a műben meghalt emberek valamiféle hivatalszerű purgatóriumba kerülnek, ahol addig kell maradniuk, amíg ki nem választják életük legszebb, legemlékezetesebb, legörömtelibb pillanatát – hogy aztán azt élhessék át az örökkévalóságig (vagy a feltámadásig), újra és újra.

Nos, valami hasonló elképzelést jár körül a Cruel & Unusual is – és nyugodtan mondhatjuk mindkettőre, hogy bár egyik sem keresztény, vagy vallásos (hívő) film, mégis mindkettő megváltás film. :respect:

(Mondjuk a magam részéről egyáltalán nem is értem az imdb-s címkéiket: a Wandafuru raifu _Drama, Fantasy_, míg a Cruel & Unusual _Sci-Fi, Thriller_. :eeekkk:
Két egy tőről szakasztott filmet ennyire eltérően betaggelni… háááát… szerintem legalábbis minimum tévedés. :-P :-/ )

A Cruel abban tér még el a Wandafuru-tól, hogy abban természetes halállal elhunytak „after life”-ját kísérhettük figyelemmel – míg ebben konkrétan gyilkosokét.
Ráadásul talán azok közül is a legrosszabbak: a családirtók, az apjukat, anyjukat, feleségüket, gyerekeiket meggyilkolók gyűlöletes csoportja kerül középpontba…

Katicám rosszul is lett, amikor egy-egy karakterről megtudtuk, hogy mit is tett, amiért _ide_ került… de én (bár az életben minden gyűlöletem és megvetésem ezeké a szemeteké… :-OOO ) éreztem, hogy több lesz itt annál, mint hogy elborzadjunk azon, hová is tud aljasulni az ember.

És hogy hol van ez az „_ide_”?! Nos, úgy gondolom, hogy ez a túlvilági hely leginkább a Pokol és a Purgatórium keveréke.

Ugyanis minden gyilkosnak _minden egyes nap újra és újra, kikerülhetetlenül_ át kell élnie azt, amit tett – ám minden egyes nap láthat benne új és új szemszöget, észrevehet olyan dolgokat, amiket korábban nem… És a nap végén egy nagy közös (amerikás) terápiás csoportba gyűlnek össze, ahol egy tévéképernyős jelenlévő terápiavezető (főördög?) felügyelete alatt mindenki kibeszélheti a tettét, a lelkét, miközben a super(tele)visor ;-) figyeli a fejlődésüket: elfogadják-e már, hogy _valóban_ megtették? Hogy valóban gyilkossá váltak? És hogy megbánják/ták-e…?!


Bár a megbánás nem elég. És hogy mi az „elég”? Igazából senki sem tudja. Van, aki már évtizedek óta tölti itt a halál utáni idejét…

Ebbe a „közösségbe” kerül be főhősünk, Edgar (David Richmond-Peck), aki a feleségét, Maylont (Bernadette Saquibal) ölte meg. És a közösségbe kerülésével egyidőben megjelenik a jobb alkarja belső oldalán egy cirádás betűs tetoválás: „Uxor”.
 

Természetesen, elsőként ő sem érti a helyzetet: azt sem, hogy már meghalt – azt sem, hogy gyilkosként halt meg… azt sem, hogy mit jelentenek rajta a tetovált (húsába égett?!) betűk.

Ám a helyzet, a körülmények nagyon gyorsan ráébresztik a „valóságra”, és elkeseredetten keresni kezdi a kiutat.

A „csoportban” megértő társakra is lel Julienben (Michael Eklund), Williamben (Richard Harmon), és a gyönyörű, de elutasító Dorisban (Michelle Harrison), akik próbálják segíteni a „helyi szokások”, és szabályok megismerésében – valamint tettének feldolgozásában.

Talán mondanom sem kell, de Julien és William olyan borzalmas gyilkosságokat követtek el (saját családjuk rovására…), hogy az valami iszonyú – míg Doris tettét nem véletlenül jelzi elég egyértelműen a karjára tetovált „Ego”… mégis, egyértelműen kiderül, hogy őt tartják maguk közül a legelvetemültebbnek.


Ennyi talán elég is a film tartalmáról – és most pár szót rólam. ;-) :-P

Bár igyekszem keresztény lenni, akként élni – mégis, amikor szembesülök egy-egy borzalmas aljassággal, még mindig kibújik belőlem a pogány állat, és legszívesebben vasvillával és fáklyával a kezemben, ordítva rontanék egy-egy aljadék, embernek már nem nevezhető mocsok elpusztítására… :-OOO

Mea culpa. Mea maxima culpa. Én nem ítélkezhetek – arra ott van Isten.

Szóval, efféle „pogány” lelkülettel (ami azért fel-felbuggyant bennem a film közben… „és csak ez a büntetésetek, mocskos szemétládák?! ha egész nap izzó vasakat forgatnának a testetekben ezer és ezer évig, az sem volna elég!!!” :-OOO ) néztem végig a Cruelt

…és magam számára is megdöbbentő volt, hogy… vártam a csodát. Vártam a Megváltást.

Vártam és reméltem, hogy ezek az emberek, akik egyszer… elkövettek egy borzalmas, jóvátehetetlen, iszonyatos tettet, megváltásra leljenek.

Soha nem hittem volna, hogy ilyet fogok egyszer gondolni.

És amikor Edgar ott állt Doris tornácán, és nézte, ahogy a nő… szinte már-már ki is mondtam a fejemben zakatoló könyörgést: „menj vissza! menj oda hozzá! ne engedd, hogy megtegye!”

…az azért egy megrendítő pillanat volt.
 


Bennünket, egyszeri nézőket, és Edgart is egy hosszú, félelmetes, dühvel, kegyetlenséggel, cinizmussal, önámítással, hazugsággal, beismeréssel, megbánással, és végtelen szomorúsággal teli úton visz végig a filmben az író-rendező Merlin Dervisevic (nomen est omen), aminek a végén talán ott a megváltás. :respect:

De az legalábbis ott van, hogy sosem késő megbánni, és a halálon túl is jóvá lehet tenni azt, amiről azt hittük, hogy jóvátehetetlen.

Csak hangsúlyozni tudom: hogyha nem idén láttam volna a „Mandariinid”-ot, akkor a „Cruel & Unusual” lenne eddig az idei év legjobbja.
:leborul:

Must see.

2015. augusztus 17., hétfő

The Strain – A kór s01




Ezt a sorozatot is Szilárd/Aldyr ajánlotta! :sör:

Bakker, azért előfordult a 13 rész alatt (…párszor… ;-) ), amikor Kedvesemmel együtt néhány, keresetlen szóval megemlékeztünk arról, akinek a hatására ez a szörnyűség a képernyőnkre került (gondolom, csuklottál eleget, Szilárd… ;-) )…

…de összességében mindketten úgy vagyunk vele: megérte. :sör:

Mert szörnyű volt. Nem úgy, hogy „rossz”, hanem úgy, hogy horror: ijesztő, nyomasztó, félelmetes, felkavaró – olyan, ami után az ember órákig nem tud elaludni. Vagy ha mégis, akkor rémálmok gyötrik fél éjszaka…

Mi nem vagyunk egy nagy horror-rajongók, bár az AHS első évadát végignyomtuk, és tetszett is, de a második már kicsapta a biztosítékunkat… :íííííííí:

A Strain is folyamatosan „csapdosta” ezt a bizonyos biztosítékot – de közben meg olyan érdekes és izgalmas volt, hogy nem tudtuk abbahagyni.

Az utolsó két résszel meg már egyenesen úgy voltunk: „csak legyünk már végre túl rajta!”.

És amikor lement az évadzáró végefőcím, Katicám rám nézett, és kimondta azt, amire én is gondoltam: „annyira vártam, hogy vége legyen, és végre befejezzük… de most meg kíváncsi vagyok, hogyan lesz tovább…”. :-)))

Mert ebben nagyon jó a Strain: ha valakit beránt, azt úgy, mint a gépszíj – tanúsíthatjuk. :-)

Sok benne a horrorfilmes klisé: sötét helyeken kutakodnak, bujkálnak hőseink, és hirtelen előugrik egy vámpírzombi – amitől a frász kiveri az embert. Százhuszonnyolcadjára is, amikor már _tudod_, hogy ez lesz, mégis besza… besza… beszakad a teletromfolt gatyád ;-) amikor egy vicsorgó rémpofa az arcodba ordít. Mármint, a képernyőn keresztül, ugye. :-P ;-)

És igen, 128x is megcsinálták ugyanezt a klisét. :-P

A suspension of disbelief-re is nagy szükség volt közben, nem mondom: amikor Abraham Setrakian (David Bradley, a Harry Potter macskás iskolagondnoka, Filch ;-) ) kitalálja, hogy le kell vadászni egyesével a 208 megfertőződött utast, meg a teljes családjukat, szomszédjaikat, rokonságukat – meg úgy általában mindenkit, akikkel találkoztak. Le kell vágni a fejüket, és el kell égetni a testüket. És ezt főhőseink teljesen normális, és vállalható küldetésnek gondolják, miközben folyamatosan hatványozódik a fertőzöttek száma (aki megfertőződik, azon nyomban fertőz is – mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerül…), azaz, soha a büdös életbe’ nem fogják utolérni magukat a fejlevágással. Azaz, ez egy teljesen faszányos terv.  Pont ilyen életcél kell az embernek. Mint Sziszifusznak a Pokolban… :-P

De aztán lesz egy még jobb ötlet! Rájönnek, hogy mégsem kell az egész várost lefejezni és elégetni (hála a Jó Istennek…), csak ki kell nyírni (lőni, iktatni, vírussal megfertőzni, lerombolni, elrontani) a Mestert, a Főszörnyet (a főenemyt, a vezérhajót, a központi számítógépet, a droidvezérlőt, az energiaközpontot), és minden helyreáll.

Nem, még ilyen ötlet sem volt a világ-, de legalábbis a filmtörténetben. :-P ;-)

Amikor meg mindenki elment szörnyre vadászni, és a kissrácot ott hagyták a szellemileg nem százas nénivel, hogy „vigyázzanak egymásra” – és a kissrác tíz perc múlva már a vámpírzombiktól hemzsegő utcán ment, hogy cigit szerezzen az elmeroggyant öregasszonynak… Akkor azért beleharaptam a kézfejembe, hogy magamhoz térjek. :-PPP :-)

Igen, mert ilyenekkel is operál ám a Strain, de szépen… :-/

Node!

Tudnám még sorolni a hajamat égnek állító blődségeket, kliséket és trivialitásokat – node!

A sorozat 25-30%-a viszont olyan arcletépős-agyeldobós-gyomorszorítóan-hátborzongatóan jó dolgokat dob, hogy az ember – ha megvan ugye a suspension of disbelief!!! :-) – akkor egyszerűen nem lehet abbahagyni, olyan magával rántóan, bedarálóan, vérfagyasztóan izgalmas. :sör:

Például, amikor először megszólalt a Mester:

„You brought me all the way here. Aren't you going to look at me?”

…vagy amikor először láthattuk face-to-face a Mestert…

Vagy, amikor megjelent a SWAT cuccba öltözött vámpírkommandó; a benzinkút ostroma, meg ahogy összeáll a Csapat…

És a karakterek?

Senkivel nincs gond, szvsz – de az én kedvencem a magának való patkányirtó, Vasiliy Fet (Kevin Durand) volt.
:sör:
 

Oké, ez is oltári sablon, hogy „naná, hogy egy magányos, egyedülálló ruszki csak kártevőirtó lehet az USÁ-ban, és annak is mekkora tuskó – bezzeg az amcsi jófiú diplomás járványügyi professzor, családos, komoly és fontos ember!” – mégis, a sablonnak szánt Mr. Fet legalább 100x lopta el a show-t a többiek elől. :sör: :-DDD
 

És hogy ne csak a „jó oldalt” dicsérjem: „kettes számú” főgonosz, Thomas Eichorst, akit Richard Sammel formált meg: iszonytatóan jó volt. Szó szerint – és átvitt értelemben is. :respect:
Döbbenetesen hatásos alakítás, az ember háta libabőrös lett, minden egyes megjelenésénél. :sör:

Egyedül a mexikói balhés gyerekkel, Gus-szal (Miguel Gomez) nem voltam sokáig kibékülve (szvsz, nem véletlenül…), de belátom és végül elismerem, hogy a karakterének története/fejlődése teljesen oké volt ahhoz, ahová az utolsó epizódban kifuttatták – és piszokul kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog mutatni _így_ a második évadban… :thumbsup:
 

A neten sokan panaszkodnak, hogy hát „ez nem is Guillermo del Toro film, ő ennél ezerszer jobbakat csinál!” – de én nem panaszkodom. Egyáltalán: én nem is kerestem benne „deltorósat”, csak egy izgalmas, sőt, érdekfeszítő sorozatra vágytam, ami – végre! – beránt és bedarál, nem úgy, mint az összes többi, amikre manapság rábuktam… És ezt (del Toro ide, vagy oda) maximálisan teljesítette is, szóval – :idontcare: :sör:

Amit meg még mindenképpen meg akarok említeni, az egy „reunion”, amire a sorozat első részében felfigyeltem.

Mert mindig is büszke voltam magamra, hogy mennyi mindenféle felesleges és haszontalan filmes dologra emlékszek vissza – és marhára büszke is vagyok rá! :-) –, ahelyett, hogy tanultam volna, és a kapcsiból vágnám a másodfokú egyenlet megoldóképletét, vagy a deriválást, amit „Kis Deter és Nagy Deter” anno belém vertek (tapostak, tiportak… ehh… :-PPP ).

De nem, ehelyett egy olyan filmes reuniont észleltem, amit szerintem rajtam kívül senki: és én mégis piszokul büszke vagyok, hogy kiszúrtam, szóval :-D most megosztom veletek is.

Az első részben szerepelt a repülőtér főnökeként a filmben Andrew Divoff, és volt is egy közös jelenete Sean Astinnal – nos, valaki?! ;-) Mert mikor is találkoztak ők?
 

1991-ben, a Toy Soldiers – A terror iskolája című filmben játszottak együtt. Királyság. :cool: :-)
 


Összegezve, nekünk nagyon bejött a The Strain első évada… és azt hiszem, hogy a másodikba is bele fogunk vágni. :fearthestrain: :sör: :-))))

Köszi, Szilárd – ha Te nem mesélsz róla, sosem vágok bele.
:sör:

2015. augusztus 13., csütörtök

Coherence & I Origins



Amikor az ember azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet, akkor mindig beüt valami olyasmi, ami bebizonyítja: de bizony, hogy lehet! :-P

Életem legrosszabbul sikerült (hazai) nyaralása, szinte a teljes elektronikus gépparkunk sorozatos meghibásodása, valamint a devizahitelem lezárása miatt eszméletlen mélyponton vagyok lelkileg (és anyagilag…)  – de persze azt már futólag sem gondolom, hogy „ennél rosszabb már nem lehet”: mert eddig még mindig jött egy tromf… :-///

Csak a Jó Istenbe vetett hitem, a Jó Barátaim – és a jó filmek/sorozatok tartják bennem a lelket.

Meg is emlékezek gyorsan két jó filmről, amiket mostanság láttam.


Coherence


Szilárd/Aldyr ajánlotta! :sör:

Bakker, mindig is szerettem az agyalós kavarásokat, a jófajta elmés thrillereket, a csavaros sci-fi-ket.

Nos, a Coherence minden téren remekül teljesít. :sör:

Egy üstökös halad el közvetlen közelben a Föld mellett, miközben odalent egy házban összejön egy baráti társaság.

Amikor az egész városra kiterjedő teljes áramszünet lesz, a dolgok elkezdenek érdekessé, izgalmassá… majd ijesztővé, és fojtogatóvá válni: mert kiderül, hogy multiverzumok, párhuzamos valóságok kerültek egymás közelébe, egymással átfedésbe, és a nyolc barát (akik között eleve megvan a személyes konfliktus) elkezd kételkedni egymás… hm… „valódiságában”, míg végül saját identitásukat is megkérdőjelezik.

Agyalós, meghökkentő kis mese – szerintem a vége, a befejezés, talán nem éppen a legötletesebb: annál inkább… hm… „zsigeribb”, ösztönös, ami olyan szempontból kibicsaklik a filmből, hogy egészen addig az agytornáé, a meglepő csavaroké volt a főszerep – ami számomra jóval szimpatikusabb, mint a… hm… „nyers” _megoldások_.

És ha már a Schrödinger macskája a film főmotívuma, azt mondanám, a befejezés olyan, mintha valaki egy üllőt ejtene a macskát rejtő dobozra, és elégedetten hátradőlne: „na, nincs többé talány, meg kettős valóság! most már tuti, hogy megdöglött”. :-PPP

Oké, hogy a gordiuszi-csomót is karddal „oldották meg” – nade kérem szépen… ezt a szép kis csavaros észjátékot nem biztos, hogy porcelán, vécétartály-fedővel kellett volna… hm… „megoldani”. :-/

Szerencsé(m)re, csak a film megnézése után kerestem rá a neten a rivjúkra, így csak utólag olvastam el azt a számomra visszataszító és nagyképű nyilatkozatot, amit a film írója és rendezője, James Ward Byrkit tett, miszerint öt nap alatt forgatták le az egészet, nem volt forgatókönyv, csak vázlatpontok, a színészek végig rögtönöztek és improvizáltak. Sőt, sokszor azt sem tudták, hogy mikor megy el az áram, vagy mikor kopog valaki – hogy teljesen hiteles reakciót mutassanak. :-/

Még jó, hogy nem tűzoltós filmet forgatott a fickó, mert simán a színészeire gyújtotta volna a házat, hogy „hitelesen” meneküljenek az életükért… :-P

Takhesi Kitano-nak volt egy olyan „reality vetélkedője”, amikor egy japán folyóba belevágtak egy utasokkal teli autóbuszt, és filmezték, hogy ki-hogyan (próbál…?) megmenekülni belőle.

Mondjuk, remélem, hogy nem ez lesz a követendő példa: mert ugye a Boyhood is azzal dicsekszik, hogy forgatókönyv nélkül, csak rögtönözve, minden évben csak 3-4 napot együtt töltve „hozták össze”, ezt a „nagyon epic” :-P alkotást.

Ne legyen már ez annyira trendi és menő, kérem szépen… :-/

De, mint mondtam, szerencsére csak _utólag_ olvastam össze ezeket a filmről, ami a szvsz vége kivételével egészen kellemesen működik.

(És egyébként nagyon sok filmes blog fejezi ki erős kételkedését az _állítólagos_ „forgatókönyv nélküliséggel” és a „rögtönzéses-improvizálós jelenetekkel” kapcsolatban, megemlítve, hogy nem biztos, hogy ebben lehet adni James Ward Byrkit szavára… :-S :-P )


I Origins


Néha maga az imdb is felhívja az ember figyelmét egy-egy jó alkotásra: miszerint „akik erre a mozira rákerestek, azok még ennek, és ennek a filmnek az adatlapjára is ráklikkeltek”.

Így találtam rá a Coherence után olvasgatva az I Origins -re. :sör:

Bakker…

Néha úgy furcsállva böngészem a filmes rivjúkat, és akkor húzom fel legjobban a szemöldökömet, amikor olyanokat olvasok (bevallottan nem hívő, nem vallásos) filmes bloggerek tollából, hogy „na, ezt a filmet látva tényleg eltűnődtem, hogy tényleg lehet-e Isten”.

Azon gondolkozom el ilyenkor, hogy tényleg? Tényleg egy film kell ehhez? Tényleg egy film indíthat meg valakit? Tényleg egy film vesz rá, hogy valaki megfontolja ezt? És legfőképpen (ha már magam is láttam az adott alkotást), tényleg _pont ez a film_?!

Érdekes módon, az I Origins kapcsán (még) nem olvastam ilyesmit – és nem is állít ilyesmit magáról.

Nem vallásos, nem keresztény, nem ezotérikus, nem „hittérítő” film.

És mégis. :respect:

Valahol ott van benne, nem tudja az ember nem észrevenni, hogy ott van benne – hogy több van a Földön és Égen annál, amit mi, egyszeri halandók, felfogni képesek vagyunk.

Felfogni, megmérni, kiszámítani, adatsorral leírni, mikroszkóp alá tenni, szétboncolni, összerakni, ledarálni és megrágni – megérteni.

És nekem, egyszeri hívő embernek, ez az üzenet több, mint elég. :sör:

A filmbéli főhős, Ian (Michael Pitt) tudós. Nem hisz semmiben, csak amit lát, amit megmér, amit kiszámol, amit felboncol… etc.

Ám a sors (de még milyen sors: „A Sors!”) összehozza a nyitott, életvidám, az anyagi világon túl látó, csodaszép szemű lánnyal, Sofival (Àstrid Bergès-Frisbey), aki egészen más utakon jár. Ő sem „hívő”, vagy „vallásos”, csak hisz egy embernél nagyobb, bölcsebb, vezérlő hatalomban.

És ahogy kettejük élete összefonódik, Ian képletei és számításai valahogy… fontosságukat vesztik.

Ez egy szerelmes film. Ez egy életút film. Ez egy megváltás film.
:respect:

Az üzenete pedig… több, mint szerethető.

Merném „asszonnyal nézősnek” is mondani. :thumbsup: