2014. március 19., szerda

47 Ronin




Óriási rajongója vagyok a japán szamurájfilmeknek, és ezért valami megmagyarázhatatlan, buta módon, valahogy kötelességemnek érzem, hogy megnézzem azokat a mozikat is, amiket Hollywood követ el a témában.

Erre pedig rendszeresen rácseszek. :-/

Mindegy. Megszoktam már. De míg élek, remélek, vagy mi a szösz. :-P ;-) (Bár a lottóötöst sem én nyertem meg, pedig azt is „remélem” már vagy negyven éve. :-P ;-) )

Szóval, megnéztem a 47 Ronint is.

Kezdem azzal, hogy véreset hányok a Tom Cruise-os „The Last Samurai”-tól, és attól meg főleg, hogy sokan még dicsérik is, hogy „milyen jó szamurájfilm!”. :-PPP :-///

Ha valaki látta a „Kozure Okami” („Lone Wolf and Cub”) filmek valamelyikét (összesen hat ilyen mozi van) a legendás Tomisaburo Wakayama főszereplésével, az tudja, hogy milyen az „_igazi_” és _tényleg „JÓ”_ japán szamurájfilm.

A hollywood-i „szamurájos” filmek csak giccs- és kliséparádék mellette. :-PPP

Nos, ugye, ennek a tudatában ültem le a 47 Ronin elé.

Előérzeteim javarészt be is váltak – de meg is lepődtem, mert akadtak benne jó momentumok.

Kezdem azzal, hogy ez nem egy szamurájfilm: az én meggyőződésem szerint legalábbis nem az.

Ez egy fantasy: aminek egészen elmegy. ;-)

Ha úgy nézném, hogy szamurájfilm – akkor piszok pipa lennék. :-OOO

Mert akkor azt mondanám, hogy kiirtottak belőle mindent, ami ezt a megtörtént, és a japán emberek által végtelenül tisztelt és szeretett, legendás eseményt, azzá teszi, _ami_.


Ám (szerencsére) én inkább fantasy filmként néztem (misztikus szörnybestia, alakváltó, boszorkány, démon(i) kardforgatók), így egészen elment egynek.

Mondjuk, Keanu Reeves nem egy fontos, érdemes, vagy figyelemre méltó pontja a filmnek, szvsz, az utolsó, leghátsó sorban álldigáló japán szamuráj is lemossa a színről.

De küldetés teljesítve: volt a filmben egy hollywood-i húzónév. (Igaz, húzni nem húzott – de volt.) Pipa. :-PPP

Mondjuk, ha nem erre a legendás 1703-as eseményre „húzzák rá” a fantasy „nagykabátot”, sokkal jobb lehetett volna.

Mert nézhettünk volna még esetleg pár menő szörnybestiát, alakváltókat, meg franyec kis csatákat menő démoni kardforgatókkal…

…de éppen a ráerőszakolás miatt, a japán roninok hősiessége, tettük miértjei és hogyanjai, végső, fejet hajtó, hagyománytisztelő, mégis felemelő önfeláldozásuk nagyszerűsége – elsikkad. :-///

A japánok a 47 ronin legendájából 1971-ben egy 52(!!!) részes tévésorozatot forgattak (Toshiro Mifunével a főszerepben!), és 1941-ben, 1957-ben, 1962-ben, és 1994-ben is(!!!) egy-egy mozifilmet.

Azt hiszem, az előbb említett négy film bármelyikét(!) jobban megéri megnézni, ha a 47 ronin legendájára kíváncsi az ember.


Zárszóul még két nüansz: a két filmplakát, amiket beillesztettem – a rajtuk lévő tetkós kap vagy 2 percet, és a fullpáncélos meg vagy 5-öt. :-PPP

Nevetséges – és ezekkel a karakterekkel reklámozták a filmet. :-///


Másik, Merras írt róla, amikor statisztált a 47 roninban, hogy egész napjuk ráment a forgatásra, milyen nehéz volt cipekedni, meg mennyit sminkelték – ehhez képest volt róluk egy nagyon távoli kb. 20 mp-es gyors vágókép… :-PPP

2014. március 15., szombat

300: Rise of an Empire – 300: A birodalom hajnala




„Better we show them, we chose to die on our feet, rather than live on our knees!”

Nos, igen, egy ideje nem volt kedvem se filmeket nézni, se rivjúkat írni – persze, ha nem nézek semmit, akkor nincs is miről írnom, nem igaz…?! :-P

De már jó ideje vártam, hogy elügethessek a moziba, és megnézzem az általam oly nagyra tartott 2006-os 300 folytatását – vagy kistestvérét. ;-)

…és tegnap végre elügettem a gödöllői moziba. :cool:

Szerintem, tényleg ez a legjobb szó a filmre: kistestvér. :-)

Aki nem olyan erős, és okos, mint a báty – de nagyon hasonlít rá, és emiatt rendkívül szeretnivaló. :sör:

Olvastam pár fikatúrát a neten a filmről, de nem hagytam, hogy ezek befolyásoljanak.

Nyitottan, és érdeklődve – sőt, nagy várakozással! – ültem be a moziba, és szabadon vártam, hogy a film fellelkesítsen… vagy lelombozzon.

És fellelkesített! :thumbsup:

 
Talán marhaság ezt mondani, de aki lubickolva élvezte (mint én…!!! :-) ) a 300-at, a zabolátlan hentelést, a lassítva fröccsenő vért, a full macsizmót ;-), és a heroizmust – az nem csalódik a Rise of an Empire-ben sem. :thumbsup:

Sőt, pofátlanul merészen tovább megyek ;-) – nekem külön élmény volt, ahogy a zöld háttér előtt most olyan tengeri csaták elevenedtek meg, amiket a 2006-os filmben nem láttunk.

És ezek a tengeri csaták… egész egyszerűen bitang jók! :respect:

Persze, hogy akadtak benne képregényes túlzások – de ettől még egytől-egyig zseniális volt valamennyi összecsapás! :sör: :sör: :sör:

Engem meggyőzött, bevont, és ledarált ez a mozi. Látnom kell majd még újra és újra, hogy minden jelenetét újra és újra kiélvezzem!

De persze óhatatlan, és én sem kívánom elkerülni az összehasonlítást a nagy előddel.

Kezdeném azzal a nevetséges… nem, inkább röhejes kiszólással, amit a neten olvastam, hogy a Themistoclest alakító Sullivan Stapleton olyan alakítást nyújt, hogy azt a rivjú író is el tudná játszani.

Bírom az ilyen kiszólásokat, amikor a Magdi anyus eszköztárával felszerelt gizda mindenhez jobban ért. :-PPP

„Ilyet én írok! Ilyet én is festek! Így én is tudok focizni! Így én is tudok eljátszani egy szerepet!”
:-DDD

El hát, persze, kisfiam! Most meg töröld meg szépen a szádat, mert kifolyt a spenót… :-PPP

Sullivan Stapleton-nak két nagyon nagy hátránya van Gerard Butler-rel szemben: egyrészt, ő volt az első, és igen mély nyomott hagyott mindenkiben, aligha lehet ehhez a nimbuszhoz felnőni – a másik meg az, hogy Leonidas karakterét a 300-ban igen komolyan megismerhettük, ifjúkora kiképzésétől, feleségével való kapcsolatán keresztül, Themistoclest pedig készen kapjuk, erejének teljében, előzmények nélkül.
 

Nem tudunk olyan kötődést kialakítani vele, mint tudtunk a spártai vezérrel.

Viszont szerintem az meg kétségtelen, hogy karizmatikus, és marha erős vezér, akiről csont nélkül el lehet hinni, hogy harcba viszi az embereket.

És vannak baromi jó mondatai. :respect:

(Nem tudom egészen pontosan idézni, de: )

„- Azt akarod, hogy mind meghaljanak?
- Azt hiszed, látni akarom az asszonyok fájdalmát, ahogy sírnak meghalt férjük, fiuk, apjuk holtteste felett? Azt hiszed, látni akarom, ahogy a gyermekek siratják a tengerbe veszett apjukat? Azt hiszed, hogy a halálukat akarom…?! Holnap mégis harcba viszem őket megint!!!”


Valamint kapott egy olyan finom beszólást is, amit a spártaiak rovására sütött el, amin – én, a 300 nagy rajongója! :-) – teli szájjal vigyorogtam. :-D

Nem, Sullivan Stapletont lehet, de egyáltalán nem jogos bántani. :sör:

Itt is van az athéni seregben apa és fiú páros. Akik a 300-ban Vincent Regan és Tom Wisdom voltak, azok a Rise of an Empire-ben  Callan Mulvey és Jack O’Connell. :sör:
 

Nem mondom, eleinte zavart engem is ez a párhuzam – de negatív érzéseimet már a film felénél elfeledtem, és a szívembe zártam az „új” apát és fiát. :respect:

Sőt… talán még jobban is. :thumbsup:

És a végére hagytam két negatívumot, amit meg kell említenem.

A tengeri csaták eszméletlenül jók, lélegzetelállítóak, hatásosak. :respect:

De. Nyilván a CGI miatt, de nagyon sötét a film tónusa – gondolom, a sötét tónussal próbálják elrejteni, nehogy „kilógjon a CGI ló lába” :-P, ám ez egy kicsit zavaró, azt hiszem.
 

A másik meg: véreset hánytam a két női karaktertől – Eva Green és Lena Headey. :-PPP

Eva Green olyan sablongonoszt hozott, hogy a fal adta a másikat – és fizikálisan fájt. :-///

És ahogy mindkét egyszálbél, vasággyal együtt 40 kilós csaj vadul kardot forgat, és seregeket vezet – az számomra egész egyszerűen totál hiteltelen volt. :-///



Ám mindezek nem vetik vissza annyira az értékelésemet, hogy bántsam a filmet. :sör:

A Rise of an Empire méltó utódja a nagy elődnek, és nagyszerűen hozza az általam imádott 300 feelinget. :thumbsup:



El tudnám viselni ezt az élményt gyakrabban is, mint 8 (nyolc!!! bakker!!! :-/// ) évente.


2014. március 6., csütörtök

Searching for Sugar Man – Rodriguez nyomában




Egy elképesztő film – valami hihetetlen hangulattal. :respect:

Az, hogy felváltva néztem, hol lélegzetvisszafojtva, hol tátott szájjal, azt hiszem, elárul mindent.

Úgy beszippantott a történet, a zene, és a miliő, mint már nagyon-nagyon régen nem.
:thumbsup:

Zseniálisan van megszerkesztve és felépítve.

És a történet az valami… döbbenetes, elképesztő, hihetetlen, mesebeli.
:leborul:

Nem is tudom, mit mondjak róla.

Egyrészt úgy vagyok vele, hogy a neten mindenfelé bele lehetett már futni a sztoriba, tehát, _akár_ nyugodtan beszélhetek is róla – másrészt meg, lehet, hogy valaki mégsem futott bele eddig, akkor meg neki szétspoilerezzem…?!

Azt hiszem, nem görcsölök rajta: szerintem, alighanem nyilvánvaló mindenkinek, hogy mi a film vége.

Szóval, „Searching for Sugar Man”.

Mint a mesebeli békakirályfi, vagy a szegény ember legkisebb fia.

1970-et írunk, Detroitban él egy gyakorlatilag utcazenész srác, Sixto Rodriguez.


Füstös csehókban játszik, és tehetségét felfedezi két producer. Kiadnak tőle két lemezt: „Cold Fact” (1970), és a „Coming from Reality” (1971).

Az USÁ-ban gyakorlatilag észrevétlen marad a munkássága: szerződését felbontják, és visszatér a munkás hétköznapokba, ahol épületbontással, felújítással foglalkozik.

Ám a „szokványos” sikertelenség és/vagy pechtörténet vesz egy érdekes fordulatot: a „Cold Fact” valahogy eljut az apartheid rezsim által vezetett, a világtól gyakorlatilag elszeparált Dél-Afrikába – ahol irtózatos sikerré válik.


A 70-es években minden magára valamit is adó dél-afrikai zeneértő gyűjteményében három lemez biztosan megvan: „Abbey Road”, „Bridge Over Troubled Water” és a „Cold Fact”.

A világtól szinte elzárt dél-afrikaiak biztosak benne, hogy Rodriguez legalább olyan szupersztár, mint a Beatles – és Dél-Afrikában biztosan sokkal híresebb, mint Bob Dylan, vagy akár maga Elvis.

Köszönhető ez Rodriguez szókimondó, merész dalainak, amik szinte forradalmian sokkolták a közönséget: rengeteg dél-afrikai zenész állítja azt, hogy pályáját/pályáján Rodriguez inspirálta.

De azon még a dél-afrikaiak is értetlenkednek, hogy miért nem tudnak semmiféle háttérinformációt szerezni szeretett zenészükről – ezért hamarosan hajmeresztő pletykák kelnek szárnyra Rodriguez haláláról.

Az apartheid végén nyílik a világ Dél-Afrikára, és a Rodriguez rajongók döbbenten szembesülnek azzal, hogy egyik kedvenc muzsikusuk a világ előtt teljesen ismeretlen…

1995-96 táján két rajongója, Stephen 'Sugar' Segerman és Craig Bartholomew Strydom összefognak, és elhatározzák, hogy kiderítik, hogyan és mikor halt meg kedvenc énekesük…


Erről szól a film. :-)

A filmet folyamatosan kísérő, szerintem nagyon jó Rodriguez dalok eszméletlen jó hangulatot teremtenek, és a visszaemlékezések, a korabeli filmfelvételek és fotók, a néhány remek, képregényszerű betét fantasztikus miliőt teremt.

És nem szóltam még a megszólaló, megszólaltatott emberekről – akik között többen olyan bölcs derűvel, olyan mélyenszántó gondolatokat mondanak, amik megdöbbentik, megrendítik, és szíven ütik az embert…
:megarespect:


Ilyenkor jut eszébe az embernek az a közhely, hogy az Élet írja a legjobb történeteket, nem az író.

A magam részéről úgy vagyok, hogy be kell szereznem Rodriguez lemezeit, mert szeretném még többször hallani, és még jobban megérteni minden dalát.
:respect:


2013-ban a film Oscart kapott a legjobb dokumentumfilm kategóriában – de kit érdekel?!

A saját jogán remek.
:leborul:

2014. március 5., szerda

Inside No. 9 s01e03-e04 & Black Sails s01e05-e06



Inside No. 9 s01e03-e04

Két határozottan szolidabb rész láthattunk – bár erre számítottam.

„Tom and Gerri” – egy kellemes abszurd. Egy „meghökkentő mese”.


De se több, se kevesebb.

„Last Gasp” – egy langyos groteszk.


El lehetett nézegetni mindkettőt, de egyik sem lett egy emlékezetes élmény – főleg nem átütő. :-/

Igazából, nincs is kedvem többet írni róla.

De azért a sorozatot végigtoljuk, hátha lesz még egy elejtett gyöngyszem… :fingerscross:


Black Sails s01e05-e06

Azt hiszem, most már belőttem ezt a sorozatot.

Mindig van benne egy-egy olyan szál, ami érdekli az embert, és ami miatt folytatja – és ami miatt elviseli az összes többi szál érdektelenségét, vagy éppen idegesítő mivoltát.

Ilyen volt most az Andromache üldözése és a vele való harc. :sör:


De minden más… hááát… Az a minimum, hogy idegesített, és untatott. :-///

És azt is tudom már, hogy a készítőknek melyik film lebegett a szeme előtt, amikor kiötlötték az évad alapkoncepcióját: a klasszikus, és feledhetetlen ;-) „Támadás a Krull bolygó ellen” című alkotás!  :-)))

Ha volt hozzá anno (bal)szerencsétek ;-), akkor emlékezhettek:  valami nagyon jó kis felépített „küldetésrendszer” volt benne :-)

Ugyanis a főgonosz kastélya mindennap más helyen jelenik meg a bolygón, és csak a titkos bölcs tudja megmondani, hogy egy bizonyos napon hol lesz – de ez a titkos bölcs a pusztában vándorol, és soha, senki nem tudja, hogy mikor-hol lesz. :-)))) A (dobó)csillagtőr hollétét is csak egyvalaki tudja, őt is előbb meg kell találni, utána elmenni a csillagtőrért, megszerezni, majd megkeresni a titkos bölcset a pusztában, aki megmondja, hogy másnap hol lesz a gonosz palotája, és akkor odaérni időben – és legyőzni az ellenséget. :-)))

Nos. Nosugye. Hogyishívják. :-)

A Black Sails is _pont ilyen_ ösvényen halad, ballag, tötymörög előre. :-P

Mert először is kellett a kitépett naplólap – annak a kajtatásával ment el két rész. Utána kellettek ágyúk – ehhez is szükségeltetett két rész.

Vajh’, mi mindenre lesz még szükség, míg eljuthatunk (végre…) az Urca de Limához?!

Kell majd ágyúgolyó (újabb két rész), puskapor (megint két rész), puska- és ágyútöltögető (kettő again), tartalék vitorlavászon, árbócrúd, sikárkefe fedélzetmosáshoz (kettő episodes), rum és grog (három, vagy négy rész… attól függ, mennyire rúgnak be ;-) ), és tartalék legénység – mert fogynak ám, marhára (ez megint legalább 2 tévéfejezet). :-PPP

Ez csak 14 következő részre elég megoldandó probléma, de nyilván lesznek olyan kreatívak _A Kreatívak_, hogy ennél jobban is szét tudják húzni… :-PPP

És akik idegesítenek: az _összes_ női karakter. Kivétel nélkül. :-///

Az agyamra mennek mind, Eleanortól kezdve, Max-on és Mrs. Barlow-n keresztül, egyenesen Anne Bonny-ig. :-PPP Minden egyes perc, ami velük telik, attól ideglobot kapok… :-///

Nem érdekelnek a vinnyogásaik, a vernyalíkolásaik, a hisztijeik, a toporzékolásuk, a péniszirigységük, a sekélyes kis problémáik, és a nagyon „_érdekes és izgalmas_” lelkizéseik… :-PPP
És a nemi életük se, köszi. :-PPP

Úgy hiányoztak ebbe a sorozatba, mint hasmenéses tehénre a gatya. :-PPP

Akiken pedig rengeteget röhögök mostanában – pedig nem „röhögséges” karakternek lettek szánva :-P… – azok pedig ők:


Ez a három műmájer lúzer, bizony. :-PPP

Ez nem egy „kúl” trió – mint aminek szánva lett –, hanem műmájerek. Ripacsok. Macskajancsik. :-PPP

Komolyan, ha lenne helyettük három bohóc, akik időnként tortát dobnak főleg egymás, de néha más arcába is, azokon jobban lehetne szórakozni. :thumbsdown:

Anne Bonny egy arcoskodó nulla – Rackham nem egy remek intrikus, hanem egy lúzer sz…rkavaró.

Charles Vane pedig = Mariano Da Trani. :-DDD

Megállás nélkül ordibál a páncéljában: „Ki áll ki Mariano Da Tranival (Charles Vane-nel)? Jöjjön, aki mer!” – és amikor végre valaki megáll, kiderül, hogy csak egy rossz alkoholista, aki lófüttyöt nem tud nyújtani… :-PPP

Három ilyen csökött, gyökött, papírmasé figura, akik saját maguk paródiái – ezt világcsúcs volt összehozni. :-PPP


A Black Sails-ről írtam többet – de mégis az Inside No. 9. a jobb sorozat. :-P